Van egy hű társam. Hozzá menekülök, ha bántanak, sírni is csak előtte merek úgy igazán, csak mellette tudok igazán önmagam lenni. Mégis ellentmondásosak az érzéseim iránta: van, hogy szeretem őt, vágyom rá, és van, hogy gyűlölöm, nem akarom őt érezni, mert elegem van belőle. Szinte mindig velem van…Túl sokat van velem. Most is. És egyre több fájdalmat okoz. Tudom, hogy valójában én láncolom magamhoz, mert szeretem, és szükségem van rá, de mindentől és mindenkitől eltaszít. Sokszor még az élettől is… De a leginkább attól a valakitől, aki talán végleg el tudná őt zavarni… Ezt nem hagyja ám egykönnyen. Hatalma van, hatalmas tudása, nagyon bölcs… De szeretni nem tud…

Úgy hívják: Magány

 

Utálom, hogy mindig egyedül érzem magam, hogy soha senki nincs mellettem, elegem van.  De hiába panaszkodok, azt is tudom, hogy én tehetek róla. Pedig nem akarom én ezt, de mégsem teszek ellene semmit! Meg kéne mozdulni, de csak várom, hogy majd valaki kívülről lökjön már meg és akkor majd csak lesz valami… Olyan elképesztően lusta vagyok… Hogy fogok így megváltozni… Vagy nem is az én hibám? Nem tudom…Csak szeretném, hogy törődjenek velem. Annyira jó lenne ha mellettem lenne valaki. Barátnőm is csak idegeskedik, nem tud aludni, de igazából nem értem miért. Ő se. Igaz, most szakít a barátjával, de ő az aki szakít, sokkal könnyebb elviselni annak, aki úgy érzi ő döntötte el, hogy vége. Nem kell azzal a szörnyű önértékelésromboló gondolattal szembesülni, miszerint: „nem kellek senkinek…” ami rögtön maga után vonja a többi pusztító gondolatot is: nem kellek senkinek, tehát nem vagyok fontos senkinek, nagyon jól megvannak nélkülem is, tehát semmi értelme hogy éljek… ilyenkor csak a barátok segíthetnek.

Neki is ugyanaz a problémája mint nekem: hiába akarná a változást nem tesz érte semmit, csak a kifogásokat keresi! És ami mostanában külön idegesít benne: tőlem várja sokszor a megoldást. Rendben, kérjen tanácsot az ember, de a döntés és ezzel együtt a felelősség az övé lesz, ez alól nem bújhat ki senki! Mindenki maga dönt az életéről, vállalni kell a felelősséget is. Miért akarják ezt mindig másra hárítani? Én csak azt mondhatom el max, hogy én az ő helyében mit tennék. De az én vagyok, a helyzet viszont amiben ő van már a sajátja, az ő élete, neki kell döntenie.

Ő is attól fél egyedül marad…Tényleg egyedül vagyunk? Miért érzem magam mindig egyedül? Pedig az butaság. Az ember sosincs egyedül, csak azt hiszi. De azt nagyon jól. Ezt hiszi el a legeslegjobban. Én is… Ez a bohóc „én” elhitet velem mindent…

Visszaolvasva amiket írkálok…nem leszek túl népszerű:-D Semmi poén, csak lelkizés, az is kissé elvont, homályos formában. Meg aztán jó lenne valami kép is, vagy valami ami feldobja ezt az egészet. Csak még kezdő vagyok… De nem is azért vagyok, hogy népszerű legyek. Még én sem tudom miért vagyok. De majd kiderül…

Ez az első blogom.

Mindig is érdekelt miért írnak az emberek ilyet. Exhibicionizmusból, magányból, unalomból, “most aztán jól megmondom a magamét”-ból vagy csak szimplán a nyájszellemnek engedelmeskedvén (”már a Sanyi kutyájának is van saját blogja, én sem maradhatok ki…”)? Nyilván mindenki más miatt.

Én most azt hiszem mindegyikből, de elsősorban magányból. Mindig úgy tartottam, naplót csak azok írnak, akiknek nincsen kinek elmondani a problémáikat, gondolataikat. És most saját magamon tapasztalom mennyire így van ez… Bár vannak barátaim, nagyon is jók, de furcsamód vannak dolgok amiket inkább vadidegeneknek mond el szivesebben az ember. Nem tudom miért van ez, az is lehet hogy csak velem van így, ezt most még nem tudom.

Szóval amolyan nyilvános naplónak szánom ezt (”én-blognak” ha így jobban tetszik). A gondolataimat tervezem leírni, nem azt hogy “Ma taliztam a Ferivel és elmesélte, hogy a Rozi szakított a Petivel.  Egyébként rántott hús volt ebédre”. Nem sok blogot olvastam még őszintén, de találkoztam pár ilyennel és - már bocsánat - de nem tudom mi értelme ilyeneket leírni… Persze lehet én se leszek túl izgalmas olvasmány, de ha már egy ember egy kicsit is magára ismer benne, már megérte.